Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Fejezet - A remény hal meg utoljára?

Ott gugoltak előttem. Csak néztek. A lány szeme valósággal ragyogott ahányszor csak rámpillantott. Ekkor hozzámszólt az az Edward nevű vámpír. 
- Hogyha átváltoznál könnyebben tudnánk beszélni... - fájdalmasan felvonyítottam, mert mégis mekkora hülyének néz ez engem? Változzak vissza? Hogy tálcán kínáljam magam? Esetleg almát ne dugjak a szánba? Felnevetett. Ennyire viccesen nézek ki amikor félek? - Nem azért nevetek, mert viccesen nézel ki. - mondta lágy könnyedséggel a hangjában. Ez meg mi volt, mit jelentsen? Ekkor azonban a hátam mögül megszólalt egy másik ismeretlen hang. 
- Edward! Ne hozzd már rá a frászt! - mondta a másik férfihang. Szinte éreztem a hangjában, hogy mosolyog, de mégis megnyugodtam. 
- Jasper! - ugrott fel Alice és azonnal a fiú nyakába vetette magát. - Annyira hiányoztál! - kuncogott fel. 
- Csak fél óráig vagy távol tőlem és te máris valósággal katonai kiképző tábornak tartod az erdőt? - kérdezte a fiú boldogan. Biztosan hízelgett neki a lány öröme a viszontlátás miatt. Ekkor azonban megint éreztem, hogy kezdek átváltozni. Miközben lassú remegés lett úrrá rajtam amennyire gyorsan csak tudtam elszaladtam egy bokor mögé. Felsikítottam a rám telepedő fájdalomtól, mert hirtelen újra viszzaválktoztam farkassá. Mintha valaki szórakozna velem. Mikor vissza értem Edward csak ennyit mondott az ölelkező páros felé: 
- Csak visszaváltozott. - Ekkor eszembe jutott valami. A ruháim otthon vannak. Hogyha ennyire kiszámíthatatlanul fogok viselkedni jobb lenne, ha lenne nálam ruha. - Hogyha szeretnéd és nem zavar majd téged a szagunk akkor Alice adhatna neked ruhát. - mosolygott rám féloldalasan. Barátságos tekintete azonnal elhitette velem, hogy nem fognak bántani engem. Most legalábbis biztosan nem. Nem tudom, hogy hogyan, de hírtelen akkora bizalmat éreztem irántuk, mintha ők is a falkához tartoztak volna. Bólintottam egyet, mire ő még jobban elkezdett mosolyogni. Féltem, bereped a képe. Ő erre csak halkan rázkódott a nevetéstől.  
- Akkor szerintem gyere! - mondta Alice aztán a kezável intett, hogy kövessem. Jasper és Edward mögöttünk szaladtak mind végig míg én Alice mellett egy vonalban. - Remélem megegyezik majd a méretünk és hogy a te izlésednek is megfelelnek majd a ruháim. - mondta csevegő hangnemben. Már csak a teaparti hiányzott. Hírtelen lefékeztem. Akaratlanul is nagyot nyeltem és már a többiek kíváncsian várták, hogy mit fogok tenni. Nem értették, hogy miért álltam meg hírtelen. 
Eszembe jutott az Ízlések és Pofonok mondás. Erre Edward olyan hangosan elkezdett nevetni, hogy nem értettem mi baja van. 
- Bocsáss meg nekem. - mondta amikor sikerült nagy nehezen visszafolytania a belőle kikívánkozó kacajt. - De olyan viccesen gondolkodsz! - jelentette ki, mire újra elkezdett kuncogni. Tehát akkor ezért volt olyan furcsa. Mert hallotta a gondolataimat. - Ugye tényleg nem haragszol? - kérdezte már - már szomorúnak tűnő kifejezéssel az arcán. Ekkor szinte áramütésként ért elmém zakatolása. Eszembe jutott a másik két vámpír akiket üldözünk a falkával. Nekik is van képességük. Akkor minden vámpírnak van képessége. - Nem, nincs. - jelentette ki határozottan, hogy nekem eszembe sem jutott vele vitatkozni, és ő ennek szemlátomást nagyon örült. - Majd kérdezgesd erről Carlisle - t. - Ki lehet az? Valami tudós talán? - Nem ő egyszerüen csak a "nevelőapánk". - felelte a kimondatlan kérdésemre.
Ekkor odaértünk egy gyönyörű házhoz. Régiesnek tűnt kívülről, de nekem pont ezért tetszett. Fehér színű volt. Három emeletes. Hatalmas virágos kertje is volt.
- Örölük, hogy tetszik. - mondta mosolyogva Edward.
- Tényleg tetszik neki? - Alice biztosan afféle energia bomba lehet gondoltam. Edward ismételten kuncogni kezdett gondolataim hallatán.  Bólintottam Alice felé, hogy lássa tényleg tetszik.
- Akkor talán be is mehetnénk... - mondta Jasper. Csak nem ő is gondolatolvasó? Edward megint elkezdett rázkódni a nevetéstől.
- Jasper csak az érzelmeket tudja érezni és irányítani. - mondta Edward. Csak? Ez mekkor hülyeség... De akkor Alicenek is van valami képessége? És ha van akkor mi? - Alice látja a jövőt az emberek döntéseik alapján. - mondta könnyedséggel a hangjában. Alicere pillantottam aki egy másodpercre sem szakadt el Jaspertől... Rámvigyorgott. Kivillantak hibátlan fogai.
- Mostmár tényleg bemehetnénk... - hozta fel újra tervét Jasper. Azzal egy pillanat alatt már az ajtó előtt voltunk és Edward úriember módjára szélesre tárta előttem és Alice előtt az ajtót.
- Talán jobb lenne, ha én mennék előre... Rosalie is bennt van. - mondta és aggódva rám pillantott.
- Ez igaz. - adott igazat Jasper Alicenek. Azzal be is léptünk a házba. Amikor körbenéztem arra gondoltam, hogy így, hogy msot látom belülröl is jellegtelennek tűnt a külseje. Alice minden mozdulatomat tanulmányozta. Ezen mosolyogtam, de biztosan úgy tűnhetett, hogy vicsorogtam, mert Alice felvonta a szemöldökét és csak még aggódóbb tekintettel vizslatta az arcomat.  
- Csak mosolyog. - mondta Edward még mindig ugyanazzal a laza stílusával. És megeresztett felém egy könnyed és őszinte mosolyt.
- Ki ez a kutya? - kérdezte egy ellenszenves hang. Szószerint felállt a hátamon a szőr. Amikor megpillantottam a hang tulajdonosát elakadt a lélegzetem. Gyönyörű volt. Szőke hosszú haja a derekáig ért. Se nem magas, se nem alacsony. Nem tűnt törékenynek, de ugyanúgy karcsú és tökéletes alakja volt, mint Alicenek. Amikor abba hagytam ezt a gondolatsort Edward mellettem felhorrkant. Kérdőn néztem rá, de ő csak előre bámult, a "szőke szépségre".
- Rosalie... - suttogta fenyegetőn Alice és támadó állásba állt és közben egyre jobban közeledett felém. Jasper ugyanúgy tett, mint kedvese, de ő nagyon koncentrált valamire. Gondolom próbált mindenkit lenyugtatni.
Egy hűvös fuvallatot éreztem és mire újra pislogtam már hét vámpír volt a szobában.
- Azt hiszem feljöhetnél velem az emeletre. Keresek neked ruhát. - mondta Alice nyugodtabban. Akkor ezek szerint Jaspernek sikerült sikerült lenyugtatnia, ha mindenkit nem is, de Alicet biztosan. Biccentettem és azzal el is indultunk az emeletre. Mikor beléptünk egy hatalmas szobába tátva maradt a szám. Sárga volt. A fal nagyrésze ablak volt. Gyönyörű volt a kilátás az erdőre. Egy hatalmas francia ágy volt a szoba közepén. Mindkét oldalán fenyőből készült éjjeliszekrény. A szekrények is fehérek voltak. Két ajtó volt nem messze egymástól. Mi a távolabbihoz tarottunk. Mikor Alice előreengedett meglepődötten néztem körbe a hatalmas gardróbban. Szebbnél szebb ruhákkal volt "megáldva a ruhásszekrény". 
- Ne haragudj Rosalie miatt! - szólt szomorúan miután átváltoztam emberré és ránéztem. Az arcán csak a szomorúság volt látható az érzelmek közül. Pontosan olyan arcot vágott, mint egy kisgyerek akitől elveszik a kedvenc játékát. Miután felvettem azt a sötétkék színű csőszárú farmert és a hozzá kikészített lila felsőt hírtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá és megöleltem. Először vágtunk egy kis grimaszt ő az én 'meleg' én meg az ő 'hideg' érintésétől. 
- Köszönöm. - mondtam. Többet ha akartam se tudtam volna mondani, mert hírtelen zokogni kezdtem. 
- Mi a baj? - kérdezte és azonnal elengedett és egy lépést hátrált. Én odamentem hozzá és újra megöleltem. Így már a vállán sírhattam tovább. Mikor újra sikerült tisztán gondolkodnom sírás nélkül megtörtem a zavaró csendet. 
- Bocsáss meg, csak... nem is tudom mi ütött belém. - mondtam s arcomat újra elásztatták a könnyek. - Ugye nem haragszol? - kérdeztem és könnyeim egyre gyorsabban folytak végig arcomon, mire belegondoltam abba, hogy talán őrültnek hisz. 
- Miért haragudnék? - kérdezte és odalépett hozzám és bátortalanul rám mosolygott. Halványan viszonoztam azt. - Szerintem itt az ideje, hogy lemenjünk... - mondta és karon ragadott. 

Mikor leértem a lépcső aljába a még számomra ismeretlen pár állt a legközelebb hozzánk. A nőnek szívalakú arca volt. Törékenyebbenk tűnt Rosalienél, de Alicenél már nem. Karamell színű haja harmonizált aranyszín szemével. Barátságosan rámmosolygott.  
- Esme vagyok. - mondta, és ekkor eszembe jutott egy tény: én ugyanolyan idegen vagyok itt mindenkinek, mint az a két vámpír, akiknek még nem hallottam ma elhangzani a nevét. Leblokkoltam. Csak annyit vettem észre az egészből, hogy Alice aggodalmasan kérdezősködik és Esme értetlenül és kétségbeesetten néz körbe. Biztosan azt hiszi, hogy az ő hibája. És akkor hírtelen újra 'józan' lettem. 
- Oh, elnézést. - mondtam és csak reménykedni tudtam abban, hogy tényleg elnézik ezt nekem. - Csak hírtelen eszembe jutott, hogy még Aliceéknek sem mutatkoztam be. - vallottam be az igazat. Nem szeretek hazudni. - Nicole Burn vagyok. - tettem hozzá barátságosan. Esme megnyugodott. Hogy lehet így aggódni olyasvalaki miatt akit még csak nem is ismer? 
- Nem baj. - mondta és azzal kezet ráztunk gyorsan. Odafordultam a mellette álló szőke hajú, nyugodt tekintetű férfihez. Magas volt és izmos. Modellek irigykedhettek, ha megpillantották. 
- Én Carlisle vagyok. - mondta és ő is kezet rázott velem és egymásra msolyogtunk. 
- Emmett vagyok. Ő pedig itt Rosalie. - mondta egy medveszerű fiú aki Esmeék mögött állt. Rosalie barátságtalanul mért végig majd felhorrkantott és olyan gyorsan viharzott ki, hogy csak az ajtócsapódást hallottam. - Ha megbocsájtasz megyek, nehogy valami őrültséget csináljon... - bólintottam, mire ő is eltűnt. 
- Gondolom észre vetted, hogy vámpírok vagyunk. - mondta még mindig nyugodtan Carlisle. Ráemeltem tekintetem és elcsodálkoztam ugyanis mosolygott. 
- Nem nehéz észrevenni, ha vérfarkas az illető. - mondtam és a mondat végére nem tudtam megállni, hogy felfelé görbüljön a szám. 
- Gondolom nem te vagy az egyetlen vérfarkas... 
- Rajtam kívűl még nyolcan vagyunk a falkában. 
- Van nálatok afféle Vezető? 
- Sam. Ő dönt az akciókról és az őrségről is... 
- Nem fognak haragudni, hogyha megtudják, hogy itt voltál? - kérdezte a szoba másik végében, falnak támaszkodva Edward. 
- Nem hinném. Én afféle pótanya vagyok a falkának. Ellenben elnézést kérek, de nem hinném, hogy kirobbanó örömben lesznek, ha megtudják, hogy Froksban mégtöbb vámpír tanyázik... 
- Mi az, hogy mégtöbb? - kérdezte Jasper aki már Alice mellet volt, átkarolta derekát. 
- Van itt két vámpír akik eddig öt embert öltek meg, de nem tudunk ellenük mit tenni, mert az az egyikük képessége, hogy eltud tűnni a szemünk elől a társával együtt. - csend telepedett az egséz szobára. Csak a levegővételek szakították meg a csend békéjét. 
- Oh, Carlisle! - szólalt meg Edward mosolyogva. - Megigértem Nicolenak, hogy elmagyarázod neki ezeket a vámpír képességes dolgokat. - a mondta végénél rám kacsintott, mire én elfelejtettem levegőt venni. 
- Nem gond. - mondta Carlisle aztán leült a kanapéra Esme pedig mellé és intettek, hogy én is nyugodtan foglaljak helyet.