Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Fejezet - Rosalie meséje

Már késő volt. Nem tudom, még ma se, hogy hány óra lehetett akkor, de biztosan elmúlhatott még este tíz is. 
Épp egy parkban ültünk egy padon Seattle-ben. Rosalie gondolkodott. Szomorúnak tűnt, ezért nem szerettem volna sietettni a "meséjét". 
- Akkor szeretnéd tudni a történetemet? - kérdezte és hírtelen olyan érzésem lett, hogy hogyha tudna sírni, akkor már rég azt tenné.   
Lassan bólintottam. 
- Figyelmeztetlek, Nikki, hogy ennek nincsen boldog vége. 
Pár percig újra csendben voltunk. Egymást figyeltük. Majd felnézett az égre. A Hold fényének köszönhetően gyönyörű bőre egy árnyalatnyival sápadtabbnak tűnt, de ez nem csökkentette szépségének mértékét. Ha lehet, akkor csak növelni tudta, ugyanis a fény a szemében csak úgy csillogott, mint egy gyémánt. 
- A mostaninál különbözőbb világban éltem. Az emberi világom sokkal egyszerűbb volt a tiednél. Ez 1933 volt. Én tizennyolc éves voltam, és szép voltam. Az életem tökéletes volt. 
Bár még mindig nem nézett rám, így is láthattam, hogy az agya a múltat idézi fel. Majd újra folytatni kezdte az élete történetét. 
A szüleim teljesen középosztálybeliek voltak. Az apámnak stabil állása volt egy bankban, most jövök rá, hogy ő önelégült volt azért — inkább tehetségért és nehéz munkáért adott jutalomként látta a jólétét, inkább mintsem elismerje a szerencse hozta. Akkor természetesnek tartottam az egészet; az otthonomban, mintha a nagy depresszió csak zavaró pletyka volt. Természetesen láttam, hogy a szegény emberek, akik nem voltak szerencsések. Az apám hagyta rám ezt a benyomást, ezek okozták a bajainkat. 
- Az anyám dolga volt, hogy tartsa a házat- és engem és két öcsémet- makulátlan rendben. Nyilvánvaló volt, hogy nekem van elsőbbségem és én vagyok a kedvence. Nem teljesen értettem akkor, de mindig határozatlanul a tudatában voltam annak, hogy a szüleim nem voltak elégedettek azzal, amijük nekik volt még akkor is, ha ez több volt, mint a legtöbb. Többet akartak. Nekik társadalmi törekvéseik voltak - szociális törtetők, gondolom így hívhatnád őket. A szépségem olyan volt, mint egy ajándék számukra. Annyira sokkal több lehetőséget láttak benne, mint én.   
- Nem voltak elégedettek, de én az voltam. Felvillanyoztak engem, hogy Rosalie Hale legyek. Örömöt okozott, hogy a férfi szemek néztek, bárhová is mentem, mikor tizenkét éves lettem. Elragadtatott, hogy a barátnőim irigykedve sóhajtottak, amikor megérintették a hajamat. Boldog voltam, mert az anyám büszke volt rám és hogy apám szívesen vásárolt nekem csinos ruhákat.
- Tudtam, hogy mit akartam az életben, de nem láttam esélyt, hogy pontosan megkapjam, amit akarok. Azt akartam, hogy szeressenek, hogy imádjanak. Azt akartam, hogy legyen egy hatalmas, virágos esküvőm, ahol mindenki a városban engem nézne, ahogy lesétálok a folyosón az apám oldalán és azt gondolom, hogy én voltam az a legszebb dolog, amit valaha láttak. A csodálat olyan volt nekem, mint levegő neked. Ostoba és sekély voltam, de elégedett voltam. - Mosolygott, mulatatta saját értékelése. 
- A szüleim hatása olyan volt, hogy szintén akartam az élet fontos dolgait. Akartam egy nagy házat, olyan elegáns berendezéssel, amit valaki más tisztítana, és egy olyan modern konyhát, ahol valaki más főzne. Mint mondtam, felszínes. Fiatal és igen felszínes. És nem láttam okot, amiért ne kapnám meg ezeket a dolgokat. 
- Volt néhány jelentőségteljesebb dolog, amit akartam. Egy dolgot különösen. A legközelibb barátom egy lány, akit Verának hívták. Fiatalon megházasodott, csak tizenhét volt. Összeházasodott egy olyan emberrel, akit a szüleim számomra soha nem vettek volna figyelembe - egy asztalos. Egy évvel később született neki egy fia, egy szép fiúcska
gödröcskékkel és göndör fekete hajjal. Ez volt az első alkalom, amikor valaha igazán féltékeny voltam bárki másra egész életemben. 
Kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám. – Ez egy különböző idő volt. Én annyi idős voltam, mint Te most, de készen álltam az egészre. Vágyódtam a saját kicsi babám után. Akartam a saját házamat és egy olyan férjet, aki megcsókol, amikor munkából hazaért - akárcsak Verát. Azonban egy nagyon különböző fajta házra gondoltam… 
Nehéz volt elképzelnem, hogy milyen lehetett Rosalienek 1933 - ban élnie. Azonban nem értettem, hogy miért nem teljesülhettek ezek a vágyai.
Rosalie felsóhajtott, és amikor ismét beszélt, a hangja más volt, vágyakozással teli. 
- Rochester- ben egy királyi család élt, a King család, gúnyosan elég. Royce Kingé volt a bank, ahol apám dolgozott, és közel az egyetlen profitot hozó válalkozás a városban. Az, ahogy a fia, második Royce King - belekavarodott a nevébe, - látott először. Átment a bankba és kapott egy felügyelői posztot. Két nappal később az anyukám elfelejtette odaadni apámnak az ebédjét. Emlékszem megzavarodott, mikor meglátta, hogy a fehér organzában vagyok, és felkötött hajjal rohanok át a bankhoz. - Rosali humor nélkül nevetett fel. 
  

-Nem vettem észre, hogy Royce furcsán nézett. Mindenki engem figyelt. De azon az éjszakán jöttek először a rózsák. Minden este úgy udvarolt nekem, hogy küldött egy csokor rózsát. A szobám mindig tele volt rózsákkal. Eljött az a pont, amikor rózsa illatát éreztem, mikor elhagytam a házat. 
-Royce is csinos volt. Világosabb haja volt, mint az enyém, és halványkék szeme. Azt mondta, hogy az szemeim olyanok, mint az ibolyák. Aztán kezdtek megjelenni az ibolyák a rózsák mellett.
- A szüleim belegyeztek- enyhén szólva. Ez volt minden, amiről álmodtam. És amiről Royce is álmodott. Tündérmesék hercege eljött, hogy hercegnője legyek. Minden, amit akartam, az megvan, és több is, mint ahogy elképzeltem, elvártam. Jegyesek voltunk azelőtt, hogy ismertem volna két hónapja. 

-Nem töltöttünk sok időt kettesben. Royce azt mondta, hogy felelőssége van a munkájában és mikor együtt vagyunk, szereti, hogy megnéznek minket az emberek, ahogy a kezét fogom. Ezt én is szerettem. Volt sok parti, tánc, és gyönyörű ruhák. Amikor a King voltál, minden ajtó nyitva állt előtted, minden piros szőnyeg eléd van terítve. 
- Nem volt hosszú eljegyzés. A tervek pazar esküvő körül forogtak. Minden úgy történt, ahogy elterveztem. Tökéletesen boldog voltam. Amikor Verát hívtam, nem éreztem féltékenységet. Elképzeltem a szőke hajú gyerekeket, ahogy a King-birtok óriási pázsitján játszanak és sajnáltam őt. 
Rosalie abbahagyta hirtelen, összeszorította a fogait. Ez észhez térített, a történetével kapcsolatban, ráébredtem, hogy a horror nincs messze. Nem volt boldog befejezése, ahogy ő megígérte.
Csodálkoztam, hogy ez az, ami miatt olyan sok keserűség van benne- mert neki megvolt mindene, amit akart, mikor a normális emberi élete kettétört. 
- Veránál voltam azon az éjszakán - Rosalie suttogott. Az arca sima volt, mint a márvány és kemény. - A kis Henry igazán imádni való volt, minden mosoly és gödröcske volt — éppen felült egyedül. Vera kikísért az ajtóig, amikor távoztam, a babája a karjaiban és a férje a lány oldalán, aki átkarolta a derekát. Arcon csókolta, amikor azt gondolta, hogy nem figyelek. Ez zavart engem. Amikor Royce megcsókolt engem, nem éppen ugyanaz volt — nem annyira édes valahogy… Félretettem ezt a gondolatot. Royce volt a hercegem. Egy nap királyné leszek.
Nehéz volt megmondani a holdfényben, de ez úgy nézett ki, mintha a csont fehér arca sápadtabb lett volna.
- Sötét volt az utcákon, a lámpák már égtek. Nem voltam tisztában vele, hogy milyen késő volt. - Tovább suttogott majdnem hallhatóan. – Hideg volt, túl hideg. Nagyon hideg késő áprilishoz képest. Az esküvő csak egy hét távolságra volt, és aggódtam az időjárás miatt, ahogy siettem haza — erre világosan emlékszem. Minden részletre emlékszem arról az éjszakáról. Annyira keményen kapaszkodtam ebben… a kezdetben. Nem gondoltam semmi másra. És így emlékszem erre, amikor annyira sok kellemes memória enyészett el teljesen….
Sóhajtott, és elkezdett megint suttogni. – Igen, aggódtam az időjárás miatt. . . Nem akartam azt, hogy az esküvőt bent kelljen tartani… 
- Csak néhány utcára voltam a házunktól, mikor hallottam őket. Egy férfi csoport a törött utcai lámpa alatt, túl hangosan nevetettek. Ittak. Fel akartam hívni apát, hogy haza kísérjen, de az út túl rövid volt, így buta ötletnek tűnt. És akkor a nevemet mondta egyikük.
-„Rose” - ordította, és a többiek hülyén nevettek.
- Aztán hirtelen megláttam, hogy a részegek milyen jól öltözöttek voltak. Rocye volt és pár barátja, gazdag emberek fiai.
-„ Itt az Rose-m!” – Royce kiabált, miközben velük nevetett, hülyeként hangzott. - „ Késtél. Fázunk. Sokáig várattál minket.”
- Sosem láttam korábban őt inni. Egy pohárköszöntő egy partin. Azt mondta nekem, hogy nem szereti a pezsgőt
Nem jöttem rá, hogy jobban szeret valami sokkal erősebbet.
- Volt egy új barátja, - Atlantából jött.
-„Mit mondtam neked, John „- Royce hangosan kiabált, miközben megragadta a karomat és közelebb húzott engem. -„ Ő nem csinosabb, mint a Georgiai őszibarackjaid közül mindegyik? 
Az ember, aki John hívtak, sötét hajú és napbarnított volt. Úgy megvizsgált engem, mintha én egy olyan ló volnék, amit venne.
-„ Nehéz megmondani”- lassan, vontatottan beszélt –„Teljesen be van takarva.”
- Nevettek, Royce mint a többi.
- Hirtelen Royce letépte a vállaimról dzsekim, - ez egy ajándék volt tőle, - lepattogtak a rézgombok. Szétszóródtak az utcán.
-„ Mutasd meg neki, hogy- hogy nézel ki, Rose! - Megint nevetett azután kitépte a kalapomat a hajamból. A gombostűk megrántották a hajamat a gyökerestül, és fájdalmamban felkiáltottam. Úgy tűntek, hogy élvezik ezt, — a fájdalmam hangját.”
Rosalie hirtelen rám nézett, mintha elfeledkezett, volna arról, hogy ott voltam.
Biztos voltam, hogy az arcom olyan fehér volt, mint az övé. Hacsak nem zöld volt.
- Nem akarom, hogy halld a maradékot - mondta csendesen. - Az utcán hagytak engem miközben még mindig nevettek, ahogy elbotladoztak. Azt gondolták, hogy halott voltam. Azzal ingerelték Royce- t, hogy egy új menyasszonyt kell találnia. Ő nevetett és azt mondta, hogy először egy kevés türelmet kell még tanulnia majd. 

-Vártam az úton, hogy meghaljak. Hideg volt, habár annyira sok volt a fájdalmam, meglepődtem, hogy ez zaklatott engem. Elkezdett havazni, és azon töprengtem, hogy miért nem haltam meg. Türelmetlenül vártam a halált, hogy eljöjjön, hogy a fájdalomnak vége legyen. Olyan sokáig tartott…
-Carlisle akkor megtalált engem. Kiszagolta a vért, és jött, hogy megvizsgáljon. Emlékszem arra, hogy homályosan bosszantott, ahogy dolgozott fölöttem, miközben megpróbálta megmenteni az életemet. Soha nem kedveltem Dr. Cullent vagy a feleségét és a testvérét sem — ahogy Edward akkor mutatott. Felidegesített engem, hogy ők mind szebbek voltak, mint én voltam, különösen a férfiak. De nem vegyültek el a társadalomban, úgyhogy csak egyszer vagy kétszer láttam őket. 
-Azt gondoltam, hogy meghaltam, amikor felhúzott a földről és velem futott — a sebesség miatt – úgy éreztem mintha repülnék. Emlékeztem arra, elborzadtam, hogy a fájdalom múlt el...
-Azután egy fényes szobában voltam, ami meleg volt. Elaludtam, és hálás voltam, ahogy a fájdalom elkezdett tompulni. De hirtelen valami éles vágott meg engem, a torkomat, a csuklóimat, a bokáimat. Ijedtségemben sikítottam, miközben arra gondoltam, hogy azért hozott ide, hogy még jobban megsebezzen engem. Azután a tűz elkezdett égni bennem, és nem érdekelt semmi más már. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Amikor Esme és Edward hazajöttek, nekik is könyörögtem, hogy öljenek meg. Carlisle velem maradt. Fogta a kezemet és mondta, hogy nagyon sajnálja, megígérte, hogy nemsokára vége. Elmondott nekem mindent és néha hallgattam. Elmondta nekem, hogy mi volt, hogy én mivé válok. Nem hittem neki. Minden alkalommal bocsánatot kért, amikor sikítottam.
- Edward nem volt boldog. Emlékszem, hallottam őket, ahogy megvitatnak engem. Abbahagytam néha a sikítást. Egyáltalán nem jó sikoltozni.
-„Mire gondoltál, Carlisle?”- mondta Edward. „Rosalie Hale?”- Rosalie tökéletesen utánozta Edward ideges hangját. -  Nem tetszett, ahogy mondta a nevem, mintha valami baj lenne velem.
-„ Nem hagyhatom, hogy meghaljon”- mondta csendesen Carlisle. –„ Túl sok volt—túl szörnyű, túl sok pocsékolás.”
-„Tudom”- mondta Edward és azt gondoltam, hogy elutasítónak hangzott. Ez feldühített.
Nem tudtam akkor azt, hogy ő pontosan azt látta, amit Carlisle látott.
-„ Túl nagy pocséklás. Nem hagyhatnám ott őt,”- Carlisle suttogva ismételte.
-„Természetesen nem tudtad”- Esme egyetértett.
-„ Állandóan halnak meg emberek”- emlékeztette őt kemény hangon. -„ Nem gondolod azt, hogy ő egy kicsit felismerhető, ugyan? A Kingek egy hatalmas keresést fognak indítani—senki sem fogja gyanúsítani a gonoszt”- morogta Edward.
- Örömmel töltött el, hogy úgy nézett ki, hogy tudják, Royce volt a bűnös.
- Nem fogtam fel, hogy már majdnem vége volt – erősebb lettem és ez volt az, amiért képes voltam koncentrálni, arra, amit mondanak. A fájdalom kezdett eltűnni az ujjhegyeimben.
-„Mit fogunk csinálni vele?”- mondta undorodva Edward - legalábbis nekem úgy hangzott.
Carlisle sóhajtott. -„ Ez rajta áll, természetesen. Lehet, a saját útját akarja járni."
-Eleget elhittem abból, amit mesélt a világáról, hogy megijedjek. Tudtam, hogy az életem véget ért és hogy nem fog visszatérni. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül legyek…..
- A fájdalom végül véget ért, és utána elmagyarázták nekem újra, hogy mi voltam. Ekkor már elhittem. Éreztem a szomjúságot, a kemény bőrömet; láttam a ragyogó vörös szemeimet.
- Sekélyes, az voltam, jobban éreztem magam mikor először láttam a tükörképemet a tükörben. A szemek ellenére, én voltam a legszebb dolog, amit valaha láttam.- Egy pillanatra nevetett magán. - Eltartott egy ideig, amíg elkezdtem a szépséget hibáztatni azért, ami velem történt – számomra átok volt. Azt akartam, amim volt… nos, nem ronda, csak normális. Mint Vera. Megházasodni valakivel, aki szeret engem, és hogy csinos babáim legyenek. Ez az, amit én igazán akartam, végig. Még mindig nem tűnik soknak, amit kértem.
Egy pillanatra a gondolataiba merült és meglepődtem, hogy újra elfelejtette a jelenlétemet. De utána rám mosolygott és az arca hirtelen diadalmas lett.
- Tudod a rekordom majdnem olyan tiszta, mint Carlisle- é,- mondta nekem. - Jobb, mint Esme- é. Ezerszer jobb, mint Edwardé. Soha nem ízleltem meg emberi vért - jelentette ki büszkén.
Értette a megrökönyödött arckifejezésemet, ahogy azon töprengtem, hogy a rekordja miért volt csakmajdnem tiszta.
- Meggyilkoltam öt embert”- mondta nekem önelégült hangon. Ha igazán embernek lehet hívni őket. De nagyon óvatos voltam, ne hogy kiöntsem a vérüket -- tudtam, hogy nem leszek képes ellenállni, és nem akartam semmi részüket sem magamban, tudod.
- Royce- t hagytam utoljára. Reméltem, hogy hallott a barátai haláláról, és rájön, hogy mi fog eljönni érte Reméltem, hogy a félelem rosszabbá teszi neki a véget. Úgy gondolom, működött. Elbújt egy ablaktalan szoba ajtaja mögé, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterme, kívülről fegyveres őrök védték, mikor elkaptam őt. Hoppá- hét gyilkosság - javította ki magát. Elfeledkeztem az őreiről. Csak egy másodpercet vettek igénybe.
- Túlságosan teátrális voltam. Ez gyerekes volt, igazán. Egy esküvői ruhát viseltem, amit erre az alkalomra loptam Sikított, maikor meglátott engem. Azon az éjszakán sokat visított. Meghagyni őt utoljára, jó ötlet volt - könnyebben tudtam kontrollálni magam, hogy lassabban tegyem.

Hirtelen szünetet tartott, és végig pillantott rajtam. – Sajnálom. - mondta kellemetlen hangon. – Megijesztettelek téged, nem igaz? 
- Jól vagyok - hazudtam.
- Elragadtattam magam.
- Ne aggódj emiatt.

Írói megjegyzés:

Bocsi, hogy ennyire hosszú lett, de nem szerettem volna fontos részleteket kihagyni, ja, és igen Rosalie története az Eclipse - ből van (7. Fejezet - Boldogtalan Befejezés).